- Apu, te most ideülsz a ládára!
- Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!
- De amikor játszunk!
- Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm?
- Mert te leszel a szegényember.
Na persze - gondolom -, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, mint hogy ládán ülnek.
- És te mi leszel?
- Én a Télapó.
Ez nagyszerű! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok.
Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó.
- Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod - mondom bizakodva.
Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.
- Milyen puttonyom?
- Amiben az ajándékokat hozod.
- Ááá - nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel -, én nem az a Télapó vagyok. A másik!
- A másik? Melyik?
Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja... mit mondja?!... sziszegi:
- Ebben a zsebemben - a jobb zsebére üt - van a jég meg hó - a bal zsebére üt -, ebben a hideg, téli szelek - egyik mellényzseb -, ebben van a dér - másik mellényzseb -, ebben meg a zúzmaranéni.
Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitol minden kitelik.
A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem.
- Még szerencse, hogy nincs több zsebed - mondom, és vacogok egy kicsit.
- Ne beszélj annyit, szegényember - süvíti Télapó -, mert kieresztem a jeget és a hót.
Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek.

- Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm.
Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből elozúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá - megannyi tűszúrás - hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva - már amennyi kilátszik belőle a hóból.
- Látom, szegényember, súlyosan fázol - mondja elégedetten Télapó.
- De még milyen súlyosan - motyogom elkékült szájjal -, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak.
Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom - gondolom -, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc:
- Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!
Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet.
- Na várj - mondja Télapó -, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. - Az inge zsebébe nyúl.
- Mi az?
- Téli csillagok.
Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyű!
- Ez nagyon szép tőled, Télapó - vacogom maradék erőmmel -, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg.
Lép felém egyet.
- Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen?
- Rozséből - nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai.
- Azt is hoztam! - kiált Télapó.
- Mit?
- Rőzsetüzet.
- Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed?
- De-de! - mondja büszkén, és megfordul.
Tényleg! A farzseb! Kedves szülok, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek!
Előveszi a farzsebébol a rőzsetüzet, elém rakja.

Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rozsetuz. A szegényember mohón elorőnyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng.
- Te nem fázol, Télapó?
- De, egy kicsit én is.
- Akkor gyere közelebb.
Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét.
- Jó meleg - mondja.
- Ühüm - bólint a szegényember.
Melegszenek.